2. fejezet

   A Szállásra hajnali fél három után értünk vissza.
   Az épület Chicago egyik elhagyatottabb negyedében volt. Kívülről romosnak és üresnek hatott a ráolvasott varázsigéktől, valójában egy kastélyszerű épület volt, melyet már több évszázada használtak a Vadászok. Öt emelet magas volt, ablakok csak elszórtan helyezkedtek el, ugyanis nem volt szükségünk kinti fényre - rengeteg csillár és gyertyatartó volt az épületben. A falak hatalmas sziklákból épültek, ez tette szinte lerombolhatatlanná.
   A Szállást kisebb park vette körül, mintha ez is védelmezné a nem kívánatos személyektől. Voltak szomorúfűzek, cserjék, rózsabokrok és még sok más növény, némelyiknek nem is tudtam a fajtáját.
   Nyakunkat behúzva settenkedtünk a létesítmény felé az egyik elrejtett ösvényen. Legelöl mentem, vezettem a csapatot a - saját kezűleg kiépített - titkos bejárat felé.
   Két vaskos törzsű fűzfa között volt a rés, amin bejuthattunk a Szállásra. Lelógó, dúslevelű ágaik tökéletesen takarták a bejáratot, így aki nem tudott a titkos résről, az gyanútlanul elsétált mellette.
   Széthúztam a két ágat és félreálltam, hogy a többiek beléphessenek. Ben megállt velem szemben, a rés másik oldalán és szélesen vigyorogva meredt rám. Értetlenül bámultam vissza rá, majd zavartan lesütöttem a szemem.Végül ő is belépett, én pedig gondosan visszahajtottam a fűzfa ágait, hogy ismét takarva legyen a járat, majd követtem.
   A sötétben otthonosan mozogtam. Sokszor jártam már itt, amikor nem engedtek ki a főbejáraton, mert éppen "veszélyhelyzet" uralkodott. Persze a veszélyhelyzetnek legtöbbször semmi alapja nem volt, amit nagyon jól tudtam, ezért osontam ki mindig.
   Néha Benjamin is elkísért egy-egy körutamra. Olyankor sokat nevettünk és elmentünk valami gyorsétterembe. Szerettem a gyorskajákat, szívesebben ettem meg, mint amit a Szálláson kaptunk. Itt mindig sótlan volt az étel, és néha nem is tudtam megmondani, hogy éppen mit akartak belém tömni. Inkább felvittem az "ételt" a szobámba, és ott eltüntettem - legtöbbször a kukában végezte. Ben is hasonlóan cselekedett, így a nap végére majd' éhen halt - ahogy én is. Ezért kísért el általában.
   A mai kaland kivételes eset volt, mert hiába ismertettem a tervem a Vezetőséggel, az visszautasította, mert túl kockázatosnak ítélte meg. Mondanom sem kell, hogy senki más nem értett egyet. A csapatok tagjai nekem adtak igazat, mégis leintettek minket, mondván, hogy fiatalok és tapasztalatlanok vagyunk. Ezen nagyon felidegesítettem magam. Egyrészt dacból, másrészt bizonyítási szándékkal vágtam neki az éjszakai útnak. Csakhogy nem számoltam Tylerékkel. De végül jól sült el a dolog, ezért büszke voltam - és persze a többiekre is. Nekik pluszba még hálával is tartoztam, amiért nem hagyták, hogy a démonok kicsináljanak. Meg kellett köszönnöm nekik valamival, habár nem volt ínyemre.
   Közben kiértünk a szűk, sötét folyosóról, és egyenesen egy nagy teremben találtuk magunkat. Pár pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt, mozgást keresve, és zajokat hallgatva. Szemben velünk voltak a hálók felé vezető lépcsők, utunk legvégső állomásai. De ahhoz, hogy felmehessünk a lépcsőn, át kellett jutnunk a hatalmas főtermen, ami nem volt egyszerű, mert általában őrök állomásoztak ott. Szerencsénkre most senkit nem láttunk, így felbátorodva indultunk az emeletek felé.
   Folytatva az eszmecserét saját magammal, visszatértem az előző témámhoz.
   Sosem voltam olyan jóban senkivel, hogy megköszönjek valamit - az örök kivétel a csapatom volt, ők tudták, hogy milyen nehéz számomra a hála kimutatása, így nem is várták el tőlem.
   Olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem vettem észre az alakot magam előtt, így nekiütköztem. Felháborodva emeltem fel a tekintetem a földről, és ijedten jöttem rá, hogy lebuktunk.
   Öt centire álltam a - nálam másfél fejjel magasabb - Főnöktől.
   - Mit kerestek itt jóval takarodó után? - kérdezte élesen. Fölém tornyosuló alakja félelmetessé tette.
   - Mi csak... hát... mi... - dadogtam szemlesütve. Kétségbeesetten kutattam valami hihető magyarázat után, hogy mit műveltünk ennyien idelent.
   - Ti...? - nézett végig a többiek arcán. Senki nem mert a szemébe nézni, szavakat pedig még harapófogóval sem lehetett volna kihúzni belőlük. - Halljam!
   A Főnök dörgő hangjától összerezzentem és még kisebbre húztam össze magam.
   - Mi csak... valami ennivalót kerestünk - nyögte ki Benjamin közvetlenül mellettem. Fogalmam sem volt, hogy került oda, de örültem, hogy valaki közel van hozzám. - Nem volt elég a ma esti vacsora - próbált vigyorogni, de csak egy erőtlen vicsorgásra futotta neki.
   - Már megbocsáss, de én ezt nem veszem be, Benjamin - szigorú hangja ijesztően és baljóslatúan csengett. - Vagy elmondjátok, mit műveltetek itt éjnek idején, vagy holnap mind büntetést kaptok.
   A kijelentésre többen felkapták a fejüket és rám meredtek. Hát persze - gondoltam -, tőlem várják el, hogy valljak be mindent. Ennyit a háláról, amiért megmentettek...
   - Mi csak... sétáltunk egyet - húztam ki magam. Gyatra ötlet volt, de egy próbát megért.
   - Sétáltatok? - kérdezte a Főnök. Nem úgy látszott, hogy beveszi. - Kedves Sam. Ezt még te sem hiszed el - szólt derűsebb hangon, ami csak még ijesztőbbé tette. Várt egy fél percet, mielőtt újra megszólalt volna. - Jól van, reggel nyolckor mindenkit várok az irodám elé - jelentette ki, majd sarkon fordult és elment.
   Megkövülve bámultam utána. Na, ezt jól összehoztam - gondoltam elkeseredetten. Nem csak én kerültem bajba, hanem a barátaim és Tylerék is. Ráadásul ismertem Tylert annyira, hogy tudjam, engem fog hibáztatni az egészért. De a legjobban az bántott, hogy jogosan neheztelhet rám.
   - És most mi lesz, hercegnő? - kérdezte Tyler bosszúsan.
   - El kell mondani egy történetet - feleltem jegesen, miközben majd' felnyársaltam a tekintetemmel. - Gyertek fel a szobámba, ott kitalálom, mit mondok majd, hogy csak én kapjam a büntetést.
   Elindultam a lépcsők felé, de valaki megragadta a karomat. Mérges arccal fordultam hátra, hogy ráripakodjak az illetőre, aki akadályozott, de belém szorult a szó, amikor Ben csillogó zöld szemébe néztem, és viszontláttam magam benne.
   - Mi az, hogy csak te kapd a büntetést? - kérdezte. - Nem csak te voltál ott egyedül. Én is ott voltam veled, ahogy Sora és Dominic is. Tyleréket nem muszáj megemlíteni, ők játszhatják a jó gyereket, de mi nem hagyunk téged cserben. Világos?
   Szavai alig jutottak el a tudatomig, csak erőtlenül bólintottam egyet. Ben arckifejezése enyhült, majd háttal fordított magának és gyengéden meglökött, hogy induljak el. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, majd gondolkodóba estem.
   Valamit kellett mondani a Főnöknek arról, hogy hol voltunk - és higgye is el. De közben Tylert meg a csapatát úgy kellett beállítani, hogy ők nem tettek semmit, csak rosszkor voltak rossz helyen. Homlokomat ráncolva koncentráltam, miközben a szobám felé mentem.
   Első emelet, első ajtó. Ez volt az én szobám - balszerencsémre, ugyanis az őrök általában pont az ajtóm előtt álltak meg pihenni, amikor épp ki akartam szökni. Átkoztam a Vezetőséget, amiért fontosnak tartották, hogy "kiemelt helyen" legyek. Az okot sohasem tudtam meg, hogy miért pont az enyém ez a szoba, hiába kérdeztem többször is a Főnököt. Még a csapatom is a második emeleten lakott, persze ők is az első három szobát kapták.
   Nem volt értelme többet rágódni ezen, bele kellett törődnöm, így ezt a gondot elraktároztam az elmém hátsó zugába, hogy majd később gondolkozok rajta, ha már nincs más dolgom.
   Mély sóhajjal nyitottam be aprócska lakhelyemre.
   Rögtön az ajtó mellett balra egy szekrény terpeszkedett, melynek ajtajára rajzok és poszterek voltak ragasztva. Az ajtóval srégen szemben helyezkedett el az ágy, ami nekem már kicsi volt (lelógott a lábam), mégsem kaptam újat. A földön ruhák hevertek szétdobálva, a falakon rúnák és latin varázsigék világítottak - foszforeszkáló tintával festettem fel őket, így a sötétben is jól látszottak -, melyek megvédték a helyiséget a gonosz varázslatoktól. Végül is otthonos kis szoba volt, habár kezdett szűkössé válni, ahogy növekedtem. Egyszer megkérem a Vezetőséget, hogy bővítsék ki, vagy helyezzenek át valahova - döntöttem el.
   A sav által szétmart kabátot behajítottam a szemetes kosárba, hiszen használhatatlanná vált. Csak most éreztem, hogy a vállam, a nyakam és az arcom bizsereg a maró démon-nyáltól. Ha nem mosom le minél hamarabb, akkor meg fog látszani holnap a bőrömön - jutott eszembe. Le kellett zuhanyoznom.
   A szoba közepére sétáltam és a sarokba rugdostam a szétdobált ruhákat, hogy a megbeszélés idejére ne zavarjanak, és legyen hely leülni. Felültem az ágy szélére és türelmesen megvártam, hogy mindenki bejöjjön a szobába és elfoglalja a helyét. Ha eddig kicsinek találtam a szobámat, most aztán mikroszkopikusnak tűnt, ahogy a csapatom és Tyler csapata is belépett. Mindenkire vetettem egy bocsánatkérő pillantást a szűk hely miatt, majd belevágtam.
   - Szóval, mit mondjak, hogy csak én... - pillantásom találkozott Benjaminéval, így rögtön kijavítottam magam -, vagyis csak mi kapjunk büntetést, és Tylerék ne?
   Tyler felemelte a kezét, jelezvén, hogy lenne egy ötlete. Várakozásteljesen bólintottam felé.
   - Tegyük fel, hogy ti elmentetek valahová szórakozni, mi pedig... mi pedig követtünk titeket. - Homlokomat ráncolva félredöntöttem a fejem. Kissé homályosak voltak a részletek. - Tehát... elmentetek például egy helyi klubba bulizni, vagyis csak mentetek volna, mert rajtakaptunk titeket. - Felszegte a fejét, arckifejezése azt jelezte, hogy büszke magára, amiért ilyen jó kis mesét ki tudott találni.
   - Nem is rossz, Tyler - szólalt meg Ben -, de mit felelsz arra a kérdésre, hogy ti mit kerestetek a szobátokon kívül?
   Tyler elvörösödött. Mókás látványt nyújtott, de nem tudtam rajta nevetni a feszültség miatt, így csak elnyomtam egy mosolyt. Persze Benjamin velem ellentétben fesztelenül nevetett Tyler reakcióján.
   - Más valaki, akinek hasonlóan jó, vagy esetleg jobb ötlete van? - kérdeztem, elterelve a figyelmet a vörös képű Tylerről.
   - Mi lenne, ha elmondanánk az igazat? - kérdezte Tia.
   Elkínzott mozdulattal simítottam végig az arcomon, és visszafogtam magam, hogy ne nyögjek fel fájdalmasan. Ez a csaj tiszta hülye - gondoltam.
   - Tia, ha elmondjuk az igazat, akkor nem csak büntetést kapunk, hanem ki is csaphatnak a Társaságból - válaszoltam olyan hangnemben, ahogy az óvodásokkal szokás beszélni, mire Tia arca is felvette  a pipacsszínt.
   Sosem titkoltam, hogy nem kedvelem Tiát, ő pedig sosem vette - vagy csak nem akarta venni - a lapot. Hiába voltam vele ellenséges, idegesítően mézesmázos, undok és közönséges, nem tette szóvá, csak lesütötte a szemét, vagy egyszerűen máshoz kezdett beszélni.
   - Senkinek nincs használható ötlete? - Fáradtan túrtam bele hosszú, gesztenyebarna hajamba, miközben sóhajtva hunytam le a szemem.
   - Biztos, hogy kicsapnának? Lehet, hogy meg... - kezdte halkan Tia.
   Nem tudom, milyen arccal néztem fel rá, de azonnal elhallgatott, Ben pedig a vállamra tette a kezét. Biztosan úgy néztem ki, mint egy idegbeteg, aki bármelyik pillanatban kitörhet. Ismét beletúrtam a hajamba.
   - Hmm... - gondolkozott el Dominic. - Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy mi voltunk beosztva őrnek?
   - Megnéznék a kiírást, hogy igazat mondtunk-e - válaszoltam. - Ráadásul azt sem tudjuk, hogy ki van igazából beosztva.
   - De, én tudom! - kiáltott fel Sora. - Kate és csapata. Velük jóban vagyok.
   Kezdett megfogalmazódni bennem egy történet, bár még hiányzott belőle pár infó.
   - Megbeszélhetnénk, hogy azt mondják, Tylerék voltak az őrök ma este, ezért buktunk le - mondta Ben elgondolkodva. - Valakivel átírathatnánk az őr-rendet.
   - Mi pedig próbáltunk kiszökni, hogy bulizzunk egyet - egészítette ki Dominic. - Jobb ötlet nincs - vonta meg a vállát.
   - Szóval... - kezdtem, hogy összegezzem. - Tyler és csapata volt beosztva őrnek ma éjszaka, eddig jó. Aztán... mi el akartunk menni, hogy bulizzunk egyet a... hmm.. a Kék musztáng nevű klubban, ami a Szállástól három sarokra van. - Örültem, hogy eszembe jutott a klub neve, mert egyszer elmentünk mellette. - Csakhogy nem számoltunk Tylerékkel, akik becsületesen - ezt a szót gúnyosan ejtettem ki, mire Tyler morcosan pillantott rám - végezték a rájuk szabott munkát, és megállítottak minket. Épp visszaindultunk a szobáinkba, amikor a Főnök megjelent - fejeztem be a monológot.
   - Egész kerek a történet - mondta elismerően Ben, közben felmutatta a hüvelykujját.
   - Akkor ez meg is van - zártam le a megbeszélést. - Holnap előadjuk, és várjuk az ítéletet. Többet nem tudunk tenni. Most pedig mindenki lefekszik aludni - hadartam el, majd ásítottam egyet, nem éppen udvariasan.
   Mindenki szépen lassan kivonult a szobámból, de Benjamin az ajtóból még visszafordult.
   - Ne maradjon veled valaki? - kérdezte egy furcsa arckifejezéssel. A szokásos értetlen arcommal válaszoltam a kérdésre.
   - Miért kellene maradnia bárkinek is? Hiszen semmi baj nem történhet itt - mosolyodtam el kissé ferdén. Aztán felelevenítettem az esti eseményeket, főleg a Mandarás részt, és meggondoltam magam. - Hmm... talán mégsem lenne jó egyedül tölteni az éjszakát... - Ben felnevetett, majd intett, jelezvén, hogy pár perc és visszajön.
   Boldoggá tett, hogy így törődik velem, pedig semmi oka nem volt rá. Igazság szerint Sorának és Dominicnak is örültem volna, de ők nem ajánlották fel, hogy velem maradnának, így nem is kértem meg őket. Gyorsan magamra kaptam az alváshoz használt kinyúlt pólómat és egy rövidnadrágot, előszedtem egy törölközőt, kiszaladtam megmosni a fogam  - közben beiktattam egy villámgyors zuhanyt is, hogy megtisztítsam magam a démon-nyáltól -, majd visszatérve a szobába megágyaztam.
   Gondolkoztam, hogy talán Ben nem hoz magával ágyneműt - természetesen ő a földön aludt volna, mert máshol nem akadt hely egy majd' kétméteres fiúnak -, de aztán rájöttem, hogy van annyi esze, hogy magával hozzon egy takarót meg egy párnát. A biztonság kedvéért előástam még egy takarót a szekrényből, hogy azért mégis legyen min aludnia.
   Épp hogy csak elhelyezkedtem az ágyamon, az ajtón Benjamin lépett be - vagyis csak reméltem, hogy ő az, ugyanis az arcát nem láttam a hatalmas lepedőktől. Hiába volt tele mindkét keze, nesztelenül és kecsesen mozgott. Mellette néha tramplinak éreztem magam...
   - Örülök neked, ennyire ne segíts... - nyögte, mire felpattantam és elvettem tőle pár takarót. - Köszönöm.
   Olyan szélesen vigyorgott, hogy féltem, kettéreped a feje. Nem bírtam nem visszavigyorogni rá.
   - Hm, miért is akartál ennyire velem maradni? - kérdeztem sejtelmesen.
   - Mert a mai események után én sem szerettem volna egyedül lenni - válaszolta ugyanolyan sejtelmesen. - És mert Dominic folyton morze-jeleket kopog a falon, amikre válaszolnom kellene, de én most aludni akarok - tette hozzá morcosan.
   Kitört belőlem a nevetés. Dominic... nem csalódtam benne.
   Hirtelen egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. A csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni, így kénytelen voltam megtörni.
   - Akkor aludjunk... már én is kezdek nagyon fáradt lenni.
   - Ráadásul ma is nehéz napunk lesz - mondta Ben, de a mondat végét elnyomta egy ásítással. Értetlenül néztem rá. - Tudod, a mosás-nap... És még beszélnünk is kell a Főnökkel.
   A homlokomra csaptam.
   - Hogy felejthettem el?! Még össze sem készítettem. A francba! - ugrottam ki az ágyból, hogy előszedjem a szennyesem, de Ben megragadta a bokám, és elvágódtam. - Ez most mire volt jó? - kérdeztem mérgesen.
   - Majd reggel ráérsz. Elsőnek úgyis a Főnöknél van jelenésünk - emlékeztetett. - Most pedig mássz vissza az ágyadba, légy oly szíves.
   Bosszús sóhajjal húztam a fejemre a takarót. A bokámon Benjaminnak köszönhetően pár óra múlva kék foltok lesznek. Rengeteg dolog volt, amire mihamarabb megoldást kellett találnom, de abban a pillanatban, amint lefeküdtem, elnyomott az álom.
   Az utolsó dolog, ami eszembe jutott, Ben arca volt.

   Reggel arra keltem, hogy Benjamin beszélget valakivel. Az, hogy kivel folytatott eszmecserét, hirtelen nem jutott el a tudatomig, csak az, hogy félig ki vagyok takarózva, és kezdek nagyon fázni. Nem akartam megzavarni Bent és a lányt, akivel beszélt - a hangjából ítélve lány volt -, így hát alvást színleltem, és fülelni kezdtem. Tudtam, hogy nem szép dolog, de túlságosan kíváncsi voltam. Közben észrevétlenül betakaróztam, hogy ne kezdjek el vacogni.
   - Ben, teljesen biztos vagy benne? - kérdezte a lány kételkedő hangnemben. Sajnáltam, hogy a beszélgetés elejéről lemaradtam, így nem értettem semmit.
   - Ennyit igazán tehetek érte - felelte Ben. - Velem ellentétben neki van célja az életben. Igazán megérdemli, hogy véghez vigye, amit szeretne.
   Még sosem hallottam Bent ilyen meggyőződéssel - ugyanakkor beletörődő hangsúllyal - beszélni. Mintha ez a a döntés kihatna az elkövetkezendő életére - és még valakiére, ahogy a beszélgetésből kiderült. Kíváncsian vártam a lány válaszát, de nem az jött, amire számítottam.
   - Rendben van, a te döntésed. Bár nem értem, hogy miért teszed tönkre az életed miatta - ezt a szót úgy mondta, mintha köpött volna egyet. Habár nem tudtam, kiről beszél, a stílusa dühített.
   Végül úgy döntöttem, mivelhogy már úgysem fog elhangzani annak a neve, akiről a tárgyalás folyt, látványosan nyújtóztam egyet, majd felültem az ágyon. A csaj már nem volt a szobámban, aminek kifejezetten örültem. Körülnézve megláttam Benjamint, amint a földön ül, és engem bámul. Elpirultam, ahogy rám nézett. Ismét kinyújtózkodtam, majd kikászálódtam az ágyból.
   Átsétáltam a fürdőbe, lezuhanyoztam, majd fogat mostam. Még a hajamat is rendbe tettem, amit rendszerint csak összeborzolva hagytam. Most megfésültem és tettem bele egy fekete hajpántot, ami kicsit összefogta rakoncátlan tincseimet. Többé-kevésbé megelégedve szemléltem a tükörképemet, miután végeztem.
   Visszatérve a szobába már nem találtam ott Benjamint. Neki is át kell öltöznie - gondoltam. Kerestem egy elegánsabb - a "munkaruháimhoz" képest legalábbis annak tűnő - öltözéket, ami egy fekete vászonnadrágból és egy világosszürke ingből állt. Nem volt nagy választék a ruháimat illetően, hisz' szinte soha nem mentünk eleganciát megkövetelő eseményekre, a bált pedig csak a történelemkönyvekből és a Mentorok meséiből ismertük. A flancos ruhák amúgy sem voltak ínyemre, így nem is volt semmiféle fidres-fodros a ruhatáramban.
   Amint elkészültem, kisiettem a szobám előtti térre, ami úgy nézett ki, mint egy nagy erkély, csak bent volt az épületben, és a kert helyett a földszinti hall volt a kilátás. Vastag, elefántcsontszínű márványkorlátja volt, melyet rúnák sokasága tarkított sötétbarna színben.
   Szerettem itt lenni. Ennek a helynek volt egy különleges aurája, ami mesebelivé, misztikussá tette. A csapattal néha tartottunk itt megbeszéléseket, de a komoly hangulat mindig átcsapott szórakoztató rémtörténet-mesélő bulivá.
   De most... most nem voltam olyan hangulatban, hogy nevetni tudjak. Volt egy olyan érzésem, hogy másnak sem lesz. Valamelyikünket ma ki is csaphatják, ha a Főnök nem hiszi el a mesénket.
   Idegesen járkáltam oda-vissza, kezeim hol ökölbe szorultak, hol elernyedtek. Szerencsére már leszoktam a körömrágásról, ellenkező esetben már az ujjaimat rágtam volna. Kezdtem félni. Mi lesz, ha egy árva szó nem lesz hihető az egészből? El kell mondanunk az igazat... De akkor mindkét csapat repülhet a Társaságból. És ez még a jobbik eset lenne. A legrosszabb, amit a Főnök tehetett velünk, az a száműzetés volt. A halálbüntetést hihetetlen nagy szerencsénkre három éve eltörölték...
   Mikor a száműzetésről kezdtem gondolkozni, megjelent Dominic. Láthatóan nem zavarta az idegességem, sőt, inkább mulattatta őt. Egyáltalán nem izgatta fel magát a "kihallgatás" miatt, pedig neki is lett volna oka félni, hiszen őt is kidobhatták, és nem volt senkije Során, Benjaminon és rajtam kívül. Bár, ahogy ismertem, nem esne nehezére találni egy lakást, akár lakótárssal együtt, ugyanis nagyon megnyerő személyisége volt. Ráadásul a humora is elképesztően jó volt. Népszerű volt a Szálláson is, sok barátra tett szert a stílusával.
   Dominic csettintgetve ugrándozott felém, a látvány mosolyt csalt az arcomra. Még ezeken a húzós napokon is képes volt gondtalannak látszani... őszintén csodáltam őt érte.
   - Na, mi az, csajszi? Csak nem félsz? - kérdezte szélesen vigyorogva. Fintorogva pillantottam rá.
   - Mégis miből gondolod? - kérdeztem vissza remegő hangon. - Dehogy félek... én rettegek, Dominic.
   Válaszom hallatán felnevetett.
   - De hát semmi okod rá, nyugodj le. Ha ilyen állapotban állsz a Főnök elé, akkor igazad van, tényleg repülhetünk mindannyian más munkát keresni - tette a vállamra a kezét. - Ne izgulj ennyire, nem lesz itt gond.
   - Nem tudom, hogy csinálod, de most egy kicsit lehiggadtam - sóhajtottam. - Kösz, Do - mondtam, miközben átöleltem. Először meglepetten tartotta fel a kezeit, majd ő is átfonta őket a derekamon.
   Aztán torokköszörülést hallottunk hátulról, és ijedten ugrottunk el egymás mellől. Ártatlan, baráti ölelés volt, mégis úgy éreztem, rajtakaptak valami tiltott dolgon. Szégyenlős arckifejezéssel néztem Benjamin meglepettséget sugárzó szemeibe.
   - Valamiről lemaradtam volna? - kérdezte némi éllel a hangjában, amit nem tudtam mire vélni. Mivel én nem jutottam szóhoz, Dominic válaszolt helyettem.
   - Csak lenyugtattam a kisasszonyt, mert félő volt, hogy ismét elkezdi rágni a körmét, pedig már olyan szépen néztek ki a kacsói - bökött oldalba kuncogva.
   - Ennyire ideges lennél? - nézett a szemembe Benjamin.
   - Mi lenne, ha inkább jegelnénk ezt a témát, mielőtt tényleg lerágom a körmöm, sőt, a tieteket is kölcsönkérem, ha már nekem elfogy - szóltam élesen, mire Ben ártatlan képpel, védekezve emelte fel a kezeit.
   - Jól van, jól van, ne legyél ennyire kiborulva - lépett hátrébb a biztonság kedvéért Dominic is.
   A kis kitörésem után megérkezett Sora is. Nem szólt egyikünkhöz sem, csak csöndesen félrevonult, leült az egyik vörös bársonyfotelbe, keresztbe tette a lábát, és maga elé meredt. Arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott, mintha nem is lenne tudatában annak, hogy mi történik körülötte. Félredöntött fejjel néztem végig, ahogy elsétál mellettem. Nem tudtam mire vélni furcsa viselkedését, hisz' mindig odajött hozzám, hogy megöleljen köszönésképpen, vagy csak leállt velünk beszélgetni. De most... most teljesen megváltozott. Mintha elrabolták volna az ufók, kinézetre lemásolták volna, és a másolatot hozták volna vissza, amiben nem voltak érzések.
   Persze most is tökéletesen nézett ki testre simuló - vállrész nélküli -, fekete felsőjében és szintén fekete, rövid, fodros szoknyájában. Lábára balerinacipőt húzott, ami csak elegánsabbá tette a megjelenését. Haja hullámos volt, sötétbarna, csaknem fekete, selymesen omlott a vállára. Az összhatás olyan volt, mintha egy divatmagazin címlapjáról lépett volna ki. Próbáltam messzebb araszolni tőle, mert mellette vidéki parasztlánynak éreztem magam a saját ruháimban. Eldöntöttem, hogy el kell mennem vásárolni a közeljövőben... ha lesz rá lehetőségem egyáltalán.
   Lassacskán Tyler csapata is megérkezett, egyedül maga Tyler hiányzott. A fal mellett álló antik kakukkos óra mutatója lassan, de biztosan haladt a nyolcas felé, így illő lett volna indulnunk. De Tyler még mindig nem került elő.
   - Felmegyek érte - szóltam a vállam fölött hátra már a lépcsőnél.
   Gyors ugrásokkal értem fel a harmadik emeletre - Tyler emeletére. Itt lakott a csapatával együtt. Ezen az emeleten már sokszor megfordultam, így hamar megtaláltam Tyler szobájának ajtaját. Sietve nyitottam be, és megtorpantam.
   Tyler az ágyán feküdt és horkolt - egy szál alsónadrágban, félig kitakarózva. Szája nyitva volt, és hörgő-dünnyögő hangokat hallatott. A szám elé kaptam a kezem, hogy ne kezdjek el hangosan kacagni. Miután sikerült lenyugodnom, az ágyhoz léptem és lerántottam Tylerről a takarót, mire ijedten ugrott fel guggoló helyzetbe. Tekintetét ide-oda kapkodta, aztán meglátott engem és elvörösödve tépte ki a takarót a kezemből.
   - Nem szokásod kopogni?! - kérdezte ingerülten.
   - Már megbocsáss, de öt perc múlva nyolc óra... Illene felkelni - mondtam vigyorogva, aztán drámai mozdulattal sarkon fordultam és otthagytam a döbbent Tylert.
   Kuncogva értem vissza a többiekhez, akik követelték, hogy meséljem el, mi olyan mulatságos. Nem volt kétség, mindenki a hasát fogta a nevetéstől.
   Amikor két perc múlva megjelent a szóban forgó személy, az egész bagázs fancsali képpel próbálta visszafojtani a nevetést - ami nem mindenkinek sikerült. Tyler bosszús arckifejezéssel, nyakát behúzva indult le a lépcsőn, közben az orra alatt mormolt valamit.
   Utána indultunk, gyorsan beértük. Senki nem hozta szóba a témát, a nevetés helyét átvette a csöndes idegesség és a félelem attól, hogy valakit kicsapnak. Kezeimet tördelve mentem elöl, hisz' én voltam a mesélő. Nagyokat sóhajtva lépdeltem, újra és újra átismételve a történetet.
   Időközben még gyorsan megtárgyaltuk az őr-rend-átírás problémát. Sora intézkedett az ügyben - Kate segítségével természetesen.
   A Főnök irodája a földszinten volt egy hosszú folyosó legvégén. A folyosó falain régi korok hőseiről készült festmények díszelegtek, arcuk felsőbbrendűséget és lenézést sugárzott. Kirázott a hideg a képektől, olyan volt, mintha ők tudnák az igazságot, és szemrehányóan merednének rám, amiért hazudni fogok. Nyakamat alig észrevehetően behúztam, és a Főnök ajtajára szegeztem a tekintetem.
   Az ajtó melletti falióra mutatója pontosan nyolc órát mutatott, így a legjobbkor érkeztünk meg. Épp kopogásra emeltem a kezem, amikor kitárult előttem az ajtó. Kikerekedett szemmel, nagyot nyelve léptem be a helyiségbe, a többiek utánam.
   Ritkán jártam az irodában, így érdeklődve néztem körül.
   Füstölő illata terjengett, elbódította az elmém, aminek következtében némiképp kitisztult - ennek kifejezetten örültem, hisz' így higgadtan tudtam elmondani, amit kellett. Az ajtótól balra egzotikus, számomra ismeretlen növény kapott helyet, leveleit mintha kicakkozták volna. A növény mellett egy hatalmas könyvespolc terpeszkedett, elfoglalva az egész bal oldalt.
   Az iroda jobb oldalán egy állvány volt, rajta egy iszonyú vastag varázskönyvvel. Az állvány mögött - félig takarásban nekem - egy pentagramma volt felrajzolva az idézésekhez. (Ez a pentagramma volt az egyetlen a Szállás területén, így illetéktelenek nem tudták használni. Még mi, hivatalos Vadászok is illetéktelennek számítottunk.)
   Velünk szemben állt a Főnök íróasztala. Tömör tölgyfából faragták, két oldalán egy-egy farkas meredt ránk támadóállásban. Ahogy belenéztem a farkasok szemébe, borsódzott a hátam. Az asztal lapján hatalmas rend uralkodott, bal sarkán a Törvénykönyv feküdt, mellette tintásüveg és darutoll. Ezen kívül még volt egy démonfogó tükör, amelyet eddig nem használt senki itt, a Szálláson. Láttam még különböző amuletteket is.
   Mivel már nem volt több néznivaló, az asztal mögé irányítottam a tekintetem, ahol a Főnök ült, várakozó arckifejezéssel méregetve a társaságunkat. Nem mertem elsőnek megszólalni, arra vártam, hogy előbb Mr. Drake - ez volt a Főnök igazi neve - szóljon valamit, amit egy perc múlva meg is tett.
   - Jó reggelt, fiatal Vadászok - köszöntött minket.
   - Jó reggelt, Mr. Drake - válaszoltunk fojtott hangon.
   - Szóval, ki lesz ma a mesélőnk? - nézett egyenesen a szemembe, mire riadtan meredtem rá, de előre léptem, jelezvén, hogy én vagyok a "szerencsés".
   - Tegnap este a Kék musztáng nevű klubban tartottak egy évnyitó bulit - kezdtem. - És én meg a csapatom - mutattam hátra - szerettünk volna elmenni arra a bulira, mert azt mondják, hogy ez az év legnagyobb partija... - Vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam volna, közben a Főnök reakcióját is lestem, de nem láttam rajta semmit. - Szóval... ki akartunk szökni, de Tylerék rajtakaptak minket, mivel tegnap ők voltak beosztva őrnek. Le kellett tennünk a buliról, mert Tyler nem engedett ki minket. És... épp vissza indultunk, amikor ön is ránk talált.
   Mr. Drake arcán semmilyen érzelmet nem láttam, kezdtem kétségbeesni. Mi lesz, ha egy szavamat nem hiszi el? Az egész csapat repülhet a Társaságból? Mihez kezdek akkor, ha tudom, hogy én vagyok az oka mindennék?
   Végül Drake vett egy még levegőt, én pedig visszatartottam.
   - Jól van, most szeretném hallani az igazságot is, és majd eldöntöm, hogy mi legyen veletek - szólt végül jegesen nyugodt hangon.
   Ettől féltem... - gondoltam magamban. Most aztán mindennek vége. Egy beletörődő sóhaj után ismét megszólaltam, ezúttal igazat kellett beszélnem.
   - Hát... tegnap... elmentünk a... - dadogtam össze-vissza. Ez nem vetett jó fényt rám, de abban a pillanatban nem érdekelt.
   Végül Benjamin mellém lépett, és beszélni kezdett.
   - Az úgy volt, Főnök, hogy... elmentünk az Elátkozott Rengetegbe, és kivégeztük az összes démont, kivéve egy Mandarát, aminek sikerült meglépnie. De ettől függetlenül senkinek nem esett baja pár karcoláson kívül - húzta ki magát. Vele ellentétben én inkább minél kisebbre húztam össze magam. - Egyáltalán nem volt veszélyes a hely. Találtunk egy idéző-termet is. Simán elfoglalhatnánk azt a helyet egy újabb Szállásnak, vagy Tanács Központnak - vetette fel, a Főnököt nem hagyta szóhoz jutni.
   Jó taktikája volt, és sokkal jobb stílusban mesélte el a dolgokat, mint ahogy én tettem volna. Örültem, hogy átvette a szót. A Főnök is csak pislogott pár másodpercig, annyira lekötötte az, amit Ben mondott. Szerintem még nem is jutott el a tudatáig minden, társam annyira gyorsan felvázolta a történetet.
   A Főnök vett még néhány igen mély lélegzetet, és csak azután szólalt meg.
   - Gyerekek... Tudjátok, hogy ezért hatalmas büntetést kellene adnom nektek? - kérdezte enyhe mosollyal a hangjában.
   - Épp ezért találtuk ki a Kék musztángos történetet... - jegyeztem meg, mire Ben - nem éppen gyengéden - a bordámba könyökölt. Fájdalmas szisszenést hallattam, de rám se hederített, csak könyörgőn pillantott rám.
   Szép - gondoltam. Azt hiszi, hogy ezzel el is intézett? Nem ismer engem eléggé...
   Mr. Drake úgy tett, mintha megjegyzésemet nem is hallotta volna.
   - Ha nagyon törvénytisztelő lennék, most azonnal megidézném a kört, és hívnám a Tanácsot, hogy megtárgyaljuk a jogerős büntetést. - Baljós arccal nézett végig a csapaton. - De mivel volt egy kis nézeteltérésem - szintén miattatok - a Tanáccsal, úgy gondolom, hogy megelégszünk egy szóbeli intővel. Viszont, hogy legyen igazi büntetésetek is... egy hétig nem hagyhatjátok el a Szállás területét.
   Arcomra nyűgös fintor üt ki, és ahogy végignéztem a többieken, rajtuk sem az öröm jelei mutatkoztak.