Chicago-ban születtem 1979. augusztus 5-én. Volt egy hihetetlenül kedves, szerető édesanyám, és egy humoros, imádnivaló édesapám. Mondhatni olyan szüleim voltak, akiket a legtöbb gyerek kíván magának. Én megkaptam őket, a legjobbakat. A kertvárosban éltünk, nem voltunk gazdagok, de nem is szűkölködtünk pénz terén. Boldogok voltunk, imádtuk egymást. Tulajdonképpen unalmas életem volt: Anyuékkal gyakran mentünk mentünk sétálni a parkba, együtt vásároltunk, soha nem volt veszekedés. Kisgyermekként álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer vége szakad minden jónak.
Az igazi életem akkor kezdődött, amikor a szüleim meghaltak. Megölték őket. De nem egy piti rabló, vagy betörő. Nem. Akkor a gyilkost egyszerűen elkapták volna a rendőrök, és már rég egy cellában töltené a mindennapjait, várva a halálbüntetést, én pedig nevelőszülőkhöz kerülök. De nekem nincs, sosem volt ekkora szerencsém.
A kertben játszottam. Homokozó lapáttal a kezemben ültem a fűben és vártam. Vártam, hogy a hangyák végre előbújjanak a bolyból, hogy lecsaphassak rájuk a "félelmetes" kislapátommal, melynek nyele épphogy elfért apró markomban. De a fránya hangyák csak nem jöttek.Morcosan vágtam bele "fegyveremet" a boly közepébe - bezzeg akkor lett nagy riadalom a társaságban! Az apró vöröshangyák lélekszakadva rajzottak ki a romos bolyból.
Diadalmas arccal siettem végig a kikövezett úton a hátsó ajtó felé, hogy elmesélhessem Apunak a győzelmem. Az ajtó kilincse még magasan volt nekem, nem értem el. Megragadtam egy másik lapátot - a kedvenc játékom a lapát volt, így a ház körül rengeteg volt belőle -, és piszkálni kezdtem a kilincset. Végül az ajtó egy kattanással jelezte, hogy elértem célom.
Boldog mosollyal az arcomon tártam szélesre a hátsó ajtót, és a kép, ami elém tárult, először felfoghatatlan volt számomra: Anya és Apa a folyosó kövén fekszenek - nyitott, előre meredő szemmel. Biztos nem alszanak, hisz' akkor csukva lenne a szemük - gondoltam óvodásként, ötévesen.
Ekkor tekintetem feljebb vándorolt, és megláttam azt, ami miatt a szüleim mozdulatlanul fekszenek. Háttal volt nekem, így nem vehetett észre. A jeges rémület felkúszott a torkomon, de mielőtt felsikolthattam volna, valaki hátulról átkarolt, és befogta a számat.
Végül már csak arra emlékszem, hogy az elrablóm - karjaiban velem - átrohan a kerten, és egyre messzebb kerülünk a házunktól. Könnyeim közben megállíthatatlanul patakzottak.
Egyke vagyok, egyedül rám zúdul a veszteség minden fájdalmának súlya. Ha lett volna egy nővérem vagy egy bátyám, talán könnyebb lett volna átvészelni az első pár hónapot, évet. Vagy legalább egy kishúgom lenne! - emelem tekintetem időnként az ég felé. Bár ezen nincs mit sajnálkozni, ami elmúlt, elmúlt - tartja a mondás. Csakhogy én bosszút esküdtem a gyilkos ellen. Sőt, a gyilkos egész fajtája ellen.
Ha ők nincsenek, akkor Anyuék még most is élnének. Lehetne egy kisöcsém vagy kishúgom, akivel játszhatnék, mesélhetnék neki és szerethetném. De most senkim nincs. Kivéve a barátaimat, akiknek vagy hasonló a múltjuk, mint az enyém. Vagy csak egyszerűen arra esküdtek, hogy megölik azokat, akiket én is akarok - csupán nekik nincs rá okuk. Talán csak annyi, hogy vissza akarják venni azt, ami a miénk, embereké.
Sötét, gonosz lények. Lények, akiknek semmi sem szent, nem tisztelnek senkit és semmit. Maguknak valók. Kapzsik, álnokok, és legfőképp telhetetlenek. Egyre többet akarnak a világunkból, az életünkből elvenni. A kinézetük is igénytelen, nagyon ritka esetben keltenek ápoltabb benyomást, és az is csupán álca, mely egy még rútabb teremtményt takar.
Démonok.
A szüleim gyilkosa is egy démon. És feltett szándékom, hogy megkeresem és visszaküldjem a fattyút oda, ahonnan jött. A társaival együtt.
A nevem Samantha Shine. Démonvadász vagyok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Érdekes történet.:)
VálaszTörlésRemélem nyílik lehetősége az embereknek elolvasni.
nagyon jó remélem egyszer majd elolvasom az egészet
VálaszTörlés