Az idő éjfélre járt. Szélcsend volt, még enyhe légmozgást sem érzékeltem - igazi, forró nyári este. A hold fénye ezüstösre festette a kihalt erdőt, így egy tájképnek tűnt, nem egy elhagyatott, életveszélyes környéknek. Az ösvényt - melyen haladtam - körülvevő fák kísérteties alakoknak látszottak, ágaik ijesztően nyújtózkodtak felém, mintha azt akarnák mondani: ez itt tiltott terület, azonnal fordulj vissza! Egy bokor megrezzent, ahogy egy patkány futott ki az ágak rejtekéből. A fejem fölötti ágon tanyázó bagoly csak erre várt, suhanva kapott a zsákmány után. A rágcsálónak esélye sem volt, egy fájdalmas cincogást hallatott, majd kimúlt.
Lépteim szinte porzottak a kiszáradt talajon. Egyetlen növényen sem láttam leveleket, még kevésbé pedig virágot. Minden halott volt. Az egyik fának, amely mellett elhaladtam, mintha arca lett volna, és kiszáradt ajkaival ezt a szót formálná: menekülj! De, mivel mások szerint makacs voltam - és egy bizonyos pontig egyet is értettem velük -, azért is gyorsabb tempóra váltottam.
Tovább haladva célom felé egyre kihaltabb, kopárabb volt a rengeteg. Az erdő közepén volt egy tisztás, ahol az ellenség táborozott - oda igyekeztem. Még soha nem jártam itt, de ismertem minden ösvényt, utat és alagutat, amit a démonok használtak. Gyakran tanulmányoztuk a területet a Mentorokkal - persze csak térképen, élesben tilos volt - taktika céljából. Úgy lépkedtem a legnagyobb - csak a többihez képest legnagyobb - ösvényen, mintha minden nap ezen az úton kellett volna járnom.
Társaimat nem hoztam magammal, hisz' nem akartam őket ekkora veszélynek kitenni. Ők az erdő szélén vártak rám. Velem akartak jönni, de elutasítottam a segítségüket. Bőven elég volt az is, hogy magamat kevertem bajba. Ha meg is úszom sértetlenül ezt a kalandot, még mindig vár rám egy alapos fejmosás a Főnöktől. Hiszen már akkor szigorúan megtiltotta, hogy az Elátkozott Rengeteget megközelítsük, amikor még csak tanoncok voltunk a csapatommal.
A csapat már tizenegy éve együtt volt, nem voltak titkaink egymás előtt. Mindent tudtak rólam, és én is tudtam mindent róluk. Négyen voltunk: Sora, Benjamin, Dominic és én. Ez alatt a tizenegy év alatt nagyon összeszoktunk, olyanok voltunk, mint a testvérek. Ha egyikünknek baja esett, a többiek segítettek neki. Ebből az okból kísértek el engem, habár nem tetszett nekik a tervem. Senki másnak nem beszéltem arról, hogy most ide, a legtiltottabb helyre készülök. Egyedül ők tudtak az egészről, csak rájuk számíthattam. Ha probléma merül fel a személyes küldetésem közben, a nyakamban függő bűvös hegyikristály medalion jelez nekik, és hoznak segítséget, vagy ők maguk jönnek utánam. Persze az utóbbinak jobban örültem volna.
Elértem a tisztás szélére. Mivel a sötétség ellenére is tökéletesen láttam, átvizsgáltam a területet. Nem láttam csapdákat a több száz éves kastély körül, bár ez nem lepett meg. Senki nem volt olyan eszelős, hogy megközelítse ezt a helyet - természetesen rajtam kívül. Erre számítottam a démonoktól. Önelégült vigyor terült szét az arcomon, miközben kiszámoltam, hogy mennyi időbe telik, mire végzek az összes fattyúval. Tizenöt percet adtam az egésznek. Ez gyors lesz - gondoltam.
Egy fa árnyékába húzódtam, szorosan hozzásimulva az érdes, száraz törzshöz. A kéreg dörzsölte a karom, kisebb horzsolásokat hagyva maga után, de nem törődtem vele. Pillanatokon belül begyógyult minden apróbb seb és karcolás, amit szereztem, hála a rám olvasott varázsigéknek. A nagyobb sérüléseknek több idő kellett, de azt nagyon ritka esetben szereztem. Azt pedig kiváló tanáraimnak köszönhettem, hogy jól ment a közelharc.
Végül kiléptem a holdfénybe a szárazfüvű tisztás szélén. Nem érzékeltem közvetlen közelről egy démont sem, így magabiztosan indultam a kastély irányába.
Az évszázadokkal ezelőtt épült kőkastély falát befutotta a borostyán. Az ablakok egytől-egyig be voltak törve. Az egész épület romos volt, úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetett volna. A kapu a legapróbb érintésre is összeroskadhatott, csupán három vaspánt tartotta egyben a korhadt falemezt. Közelebb érve láttam, hogy a fal nyirkos, penészes. Nem voltam valami finnyás, de a "zöld vakolat" a falon egy kicsit sem tetszett. Mégis úgy gondoltam, hogy ennyit megér ez a hadjárat.
A két torony közül az egyik legfelső szobájában - vagy termében, nem tudtam eldönteni, hogy a helyiség mekkora lehetett - fényt láttam. Nem szándékoztam az ajtón betoppanni, mert félő volt, hogy zajt csapok a matuzsálemi kort is megélt ajtóval. Elindultam az épület körül, a falon rést keresve. Ha nem találok elég nagy repedést a falon, kénytelen leszek az egyik ablakon bejutni. Körbejártam az egész romos építményt, de egyetlen üregen kívül - amin egy egér is szűkösen fért volna be -, nem találtam semmit. Még szerencse, hogy nincs üveg az ablakokban - gondoltam.
Kerestem egy alacsonyabban lévő ablakot, majd könnyed mozdulattal a párkányra ugrottam. Guggolva lestem a benti félhomályt. Minden belepett a több centi vastag por és kosz. A székek és bútordarabok mind felborulva hevertek. A valaha még gyönyörű csillárt is a padlón találtam összetörve, kristályfüggői szétszóródtak a sötétben.
Halk puffanással értem földet. Lábam nyomán por szállt fel, szürke szellemalakot öltve. Pár pillanatig mozdulatlanná dermedtem, hallgatóztam. Mivel a csendet nem zavarta meg ordibálás és közeledő léptek zaja, guggoló helyzetemből felegyenesedtem. Nesztelenül indultam el körülnézni, közben elővettem a fegyvereim.
Hosszú, köpenyszerű vászonkabátom belső zsebében mindig volt egy zacskónyi szikrakő, amely eldobva felrobbant és hatalmas füstöt hagyott maga után - ennek kifejezetten jó hasznát vettem, ha menekülésre volt szükség. Övemre egy kisebb kés és egy tőr volt erősítve. A kést a kezembe kaptam, és fürgén pörgetni kezdtem az ujjaim között. A rövid kés tökéletesen élesre csiszolt pengéje apró vágást ejtett a hüvelykujjamon, de a seb már el is tűnt, mire megnézhettem volna.
A terem hátsó részében megláttam az ajtót. Épp csak kettőt léptem, amikor puffanást hallottam az ablak felől, amin az imént még én jutottam be. Egy másodperc alatt visszafordultam, és az ablak mellett teremve a besurranó árny torkához szorítottam a pengét. Az izgalomtól az arcom kipirult, bár ez a sötétség miatt nem volt látható. Szívverésem felgyorsult. Levegőt kapkodva próbáltam kivenni, hogy a küldetésem "megzavarója" milyen démon lehet. Jóval magasabb volt nálam, pont úgy, mint...
- Elvennéd a nyakamtól azt a hülye kést?! - suttogta zihálva Benjamin. Kérésének azonnal eleget tettem, amint eljutott a tudatomig, hogy bakot lőttem, és a "vendégem" nem egy démon.
- Bocs, Ben. - Pár másodpercre lehajtott fejjel álltam előtte, mint egy kisgyerek, akit épp szidnak valamiért. - A szívbajt hoztad rám! - robbant ki aztán belőlem kicsit túl hangosan a vád. - Még csodálkozol, hogy így reagáltam?!
- Hé, nyugi! Igazad van - csitított, miközben számra tette mutatóujját. - Viszont most dolgunk van, úgyhogy gyere!
Kézen ragadott - ahogy máskor is - és az ajtó felé kezdett húzni. Bármily meglepő volt, még ezt is zajtalanul tette, pedig tiltakoztam és rángattam a csuklómat - ami bizonyára csak nekem okozott fájdalmat. Végül megadtam magam. Majd később kérdőre vonom, hogy miért jött utánam - határoztam el.
Kilépve az ajtón egy hosszú folyosóra érkeztünk. Jobbra és balra vezetett az út, jobbra teljes sötétség fogadott, balra pedig egy lépcsősor sejlett fel egy fáklya gyér fényében. Mivel a toronyba igyekeztünk, így a fény felé lépkedtünk. Benjamin elengedte a kezem, amit a háta mögött fájdalmas fintorral tekergettem, hogy visszaáramoljon a vér az ujjaimba. Miközben kétségbeesetten próbáltam lépést tartani Benjaminnal, ő is előkészítette a magával hozott fegyvereket - vagy ahogy ő mondaná: vészdíszeket.
Hosszú volt a folyosó, hosszabb, mint amilyennek kinézett. A falakat itt is zöld nyálka borította, ahogy kint. Ha jobban megfigyeltem - nem volt szükségem nagyítóra, a szemem kiváló volt -, láthattam, hogy valaha a jobb állapotban lévő falon képek, festmények díszelegtek, de ezeket már mind ellopták vagy elégették - esetleg megették a démonok. Több díszes gyertyatartót is láttam, de egyikben sem volt gyertya - viaszevő démonok is akadtak. Azon csodálkoztam egyedül, hogy nem láttam egyetlen pókhálót sem. Talán vannak pókhálóevő démonok is? - kérdeztem magamban. Áh, kizárt - kuncogtam fel az elképzelésemen. Akkor tanultuk volna Fajtan órán.
Mivel a folyosó nem volt olyan széles, mint amilyen hosszú, így a társam mögött szedtem a lábaimat. Semmit sem láttam, csak Ben széles, izmos hátát.
Aki nem ismeri Benjamint, az biztosan kinézné húszévesnek, vagy még idősebbnek. Pedig csak tizennyolc volt - ahogy Sora és Dominic is. Én voltam a legfiatalabb - tizenhat éves -, csak azért lehettem velük, mert jó harcos voltam, és különlegesnek tartottak. Magas volt, iszonyú magas, legalább egy' kilencvenhét centi, ha nem épp két méter. Izmos volt, rengeteget edzett a Szállás kiképző termében - testét a legtöbb férfi megirigyelte volna. Most fekete farmer, szürke póló, és ugyancsak fekete vászonkabát volt rajta - pont olyan, mint az enyém, csak sokkal nagyobb, és férfifazonú. Haja a megszokottnál is borzosabb volt - biztosan sokat idegeskedett, olyankor mindig beletúrt a hajába -, éjfekete színű és fényes. Mindig is jól ápolt volt, csak a fésűt, mint fogalmat, nem ismerte. Arccsontja erőteljes, orra határozott vonalú volt, kissé hegyes. Szemei smaragdzölden világítottak.
Mindent összevetve Benjamin jó pasi volt. Egyetlen szépséghibája, hogy mindig a vezető helyében akart díszelegni. Persze mindig kifiguráztam Dominic-kel, olyankor visszavett a lendületéből. Viszont nagyon jólelkű és aggódó is tudott lenni - ha épp nem akart egy lánynak sem tetszeni. Sora ilyenkor rákérdezett, hogy mi ez a hirtelen törődés, de ő csak nevetett rajta. Jó volt a humorérzéke is, legtöbbször rajta, vagy épp az ő viccein nevettünk. Harcos létére tudott ám kétbalkezes is lenni. Sokszor ejtett már el mágikus főzettel teli edényeket, robbanóanyaggal megpakolt ládákat. A büntetést általában az én segítségemmel úszta meg.
Ben valójában egy érző lélek volt, csupán elrejtette az érzéseit a viccelődéssel, a vezetési mániájával, az okoskodással és a - csak néha megmutatkozó - felsőbbrendű modorával. Volt egy oldala, amivel még sosem találkoztam - kivéve egyetlen alkalmat.
A tizenöt percből máris félóra lett, csupán azért, mert Benjamin visszavett a tempójából, és felvette a csigasebességet.
Közvetlenül a lépcső előtt megtorpant, aminek következtében nekimentem. Felém fordult és vigyorogni kezdett. Összeráncolt homlokkal néztem fel rá, majd próbáltam kikerülni, de sem ő, sem keskeny folyosó nem engedte.
Lökdösni kezdtem a mellkasát, persze eredménytelenül, Benjamin meg sem moccant. Aztán teljes erőmmel dőltem neki - ugyanúgy állt, mint egy szobor, semmi hatást nem értem el.
Végül lépett egyet hátra. Nem készültem a mozdulatra, így orra estem - volna, ha nem kapja el a derekam az utolsó pillanatban.
Bosszús képpel indultam felfelé a csigalépcsőn, közben ő alig bírta visszafojtani a nevetést. Úgy döntöttem, hogy mostantól nem szólok hozzá. Bár ez belegondolva nem előnyös, ha harcra kerül a sor - márpedig azért jöttem, hogy harcoljak. Hát mindegy, nem lesz gond, hisz' eredetileg egyedül jöttem. Valahol mélyen - persze még magamnak sem mertem bevallani - örültem annak, hogy Benjamin eljött utánam.
A torony iszonyú magas volt, rengeteg lépcsővel, amiknek pereme már lekerekedett vagy letört az idők során. A fokok magasak voltak, még Bennek is rendesen emelnie kellett a lábait, én pedig szabályosan ugráltam felfelé. Nem volt korlát, csak a csupasz, nyálkás fal. Undorodva húzódtam messzebb a falaktól, bár a folyosó így is keskeny volt. Az utolsó fokoknál már Ben karjába kapaszkodva vontattam magam. Engem nem lépcsőzésre terveztek - gondoltam kifulladva.
Felérve ismét egy hosszú folyosóval álltunk szemben, végén egy ajtóval. Masszív, vastag fából készült, már messziről látszott. Előtte két démon állt őrt. Magasak voltak, zöldek és szőrösek. Undorítóan néztek ki, szájukból zöld váladék folydogált. Egyiküknél egy méretes bárd, a másiknál egy bunkósbot volt - hatalmas tüskékkel az oldalán. Nem vettek észre minket - hála a nyakamban függő rejtő-köveknek. Persze ha zajt csapnánk, a kövek hatása elillanna.
Felmértem a helyzetet, közben görcsösen markoltam a kés nyelét. Benjamin is megfeszült mellettem, láthatóan minél hamarabb túl akart lenni rajta. Hasonlóan vélekedtem én is. Már nem tartottam olyan jó bulinak ezt az egészet, de késő volt visszafordulni. Így is, úgy is megkapom a kioktató beszédet, akkor már legyen is miért kapnom - döntöttem el, majd egy határozott lépést tettem a két démon felé. Vállam fölött hátrasandítva bizonyosodtam meg arról, hogy Benjamin követ engem, majd gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat.
Gyorsan kellett cselekednünk, nem szabadott megtudniuk idő előtt, hogy itt vagyunk. Fél perc alatt értem át a folyosón. Az egyik őr kiszagolt engem, de időt nem kapott arra, hogy jelezzen a társának - egy precíz mozdulattal, hang nélkül választottam el fejét a nyakától. A másikat Ben intézte el, de sajna nem sikerült tartani a csöndet. Társam épp döfni készült, amikor a szörnyeteg felé fordult és majdnem eltalálta az ütőfegyverével. Ben még időben leszúrta a nyakánál, és az utolsó pillanatban ugrott el az ütés elől, ami minden bizonnyal nagy fájdalmakkal járt volna, ha eltalálja. A démon a bunkósbotot egy fájdalmas ordítás kíséretében vágta neki az ajtónak, mielőtt kilehelte volna a lelkét. A zöld nyálka, melyet köpködni kezdett, savas cseppekként hullott mindenhová, beterítve engem - egyedül engem. Marni kezdte a karomat, a nyakamat és a vállamat, legfőképp pedig a ruhámat - de erről nem szóltam Bennek.
Benjamin szitkozódva készült fel a harcra, amire hamarosan sor kerül, nem figyelt rám. Én is háttérbe helyeztem a fájdalmat - mint oly sokszor, most is -, és úgy szorítottam a késemet, mintha az életem függne tőle. Valószínűleg így is volt.
A teremből hangos ordítások és idegen nyelvű beszéd hangja szűrődött ki. Összesen nyolcan lehettek, ha számításaim és füleim nem csaltak. Lépések zaja hallatszott, mi pedig hátrálni kezdtünk. Nem lett volna szerencsés azon a helyen csatázni, ahol már így is szűkös volt a hely.
Már a folyosó felénél jártunk, amikor megjelent az első démon. Biztosan ő volt a harc előfutára: egyedül indult ellenünk. Hatalmas volt, ketten kellettünk hozzá - legalább. Karjai helyén ollóra hasonlító "izék" voltak, kifejezetten élesnek tűntek. A testéhez képest nagyon kicsi fejjel rendelkezett, arcán egy apró száj, két lyuk - orr helyett -, és hat szem helyezkedett el, melyekkel sosem pislogott egyszerre. Egyből észrevett minket, vagy legalábbis engem, mert az őr világító zöld nyálkája tisztán látszott a sötétben, ezzel lebuktatott. Benjamint nem volt biztos, hogy látja, ez pedig jól jött volna ebben a helyzetben.
- Hívok segítséget! - kiáltotta el magát Ben, amikor a démon elindult felém. Ijedtemben csak bólintani tudtam. Hiába jelzett az én kristályom, a nyálka azt is beborította, így nem volt biztos, hogy el is jut az üzenet a többiekhez.
Ha mindegyik démon ilyen lesz, akkor nagy szükségünk lesz erősítésre - villant át az agyamon, de már nem volt idő több gondolkodásra, a "rákszörny" minden pillanattal egyre közelebb ért hozzám. Amint közelebb jött, szemügyre vettem: nem volt rajta páncél, de nem tűnt úgy, mintha szüksége is lenne rá, a bőre keménynek látszott és vörös volt. Ha Dominic itt lenne, biztosan jót nevetne rajta. Úgy nézett ki, mint egy rajzfilmfigura. De a látszat csalt: nem játszani jött, hanem megbosszulni a társai halálát.
Nem lesz elég a késem - jutott eszembe, és előkaptam a hosszú tőrt. Mindjárt egyenlőbbnek tűntek az erőviszonyok. Amikor a szörny elém ért, oldalra pillantottam. Megláttam egy öreg komódot, ami tökéletesnek tűnt arra, hogy felugorva a rákszörny hátára kerülhessek. Pont jókor néztem vissza, mert az ollók súlyosan csapódtak oda, ahol egy másodperce még én álltam. Szerencse, hogy jók a reflexeim - gondoltam, és ismét megköszöntem mestereimnek. Egy pillanat alatt felugrottam a komódra, ami csodával határos módon nem dőlt össze, majd elrugaszkodva onnan már a démon hátán kapaszkodtam. A bőre csúszott és kemény volt, de sikerült megőriznem az egyensúlyomat.
A szörny tehetetlenül kapálózott a fejem mellett, de sikerült mindig elhajolnom az ütések elől. A tőrömet jól irányzottan a rák kulcscsontja és nyaka közé szúrtam, amitől megtántorodott, végül megállt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
Egy másodpercig úgy tűnt, vége van, de ekkor a szörny dőlni kezdett hátrafelé. Le akartam ugrani, de a lábam beakadt a rák páncéljába. Behunytam a szemem, és tehetetlenül vártam a becsapódást, de amikor a hatalmas fattyú földet ért, nem éreztem fájdalmat.
Óvatosan nyitottam ki a szemem, és meglepődve bámultam Benjamin világítóan zöld szemeibe, aki karjaiban tartott pár centire a földtől. Pipacsvörös arccal, torok köszörülve kászálódtam ki az öleléséből, amit ő vigyorogva nyugtázott. Ijedten néztem körül, hogy ki látta még ezt az iszonyúan kínos jelenetet, és beletörődve konstatáltam, hogy itt van Sora, Dominic és egy másik csapat is, akik szinte dőltek a nevetéstől. A szégyentől még a füleim is lángoltak. Ezen egy hétig röhögni fognak - gondoltam gyászosan, beletörődve.
- Srácok, tudjátok, hogy ez most hatalmas hiba volt? - kérdezte Tyler, a másik csapat vezetője, miután levegőhöz jutott a nevetőgörcs után.
- Ha nem tetszik, akkor mehettek, viszlát! - válaszoltam sértetten, ugyanis nem én hívtam őket.
- Jól van, nyugi, szivi! Maradunk, segítünk - karolt át hatalmas kezével, amit dühösen leráztam. Nem unja még ezt az idétlen flörtölést?! Bosszantó...
A párbeszédet már nem folytathattuk, mert a démonok dühödt kiáltásait visszaverték az ódon falak, elnyomva minden más hangot. Már nem csak egyenként jöttek, hanem mind kitódult a folyosóra. Egy pillanatra megtorpantak, amikor megláttak minket, de aztán újult erővel indultak felénk. Kezem megremegett, de ezt már senki nem láthatta, senki nem figyelt rám, csupán a közelgő veszélyre. A démonok már csak heten voltak, mi pedig nyolcan indultunk ellenük. Sokkal jobban tetszett a felállás, mint a legelső, amikor csak én voltam egyedül.
Még magamnak is nehezen vallottam be, hogy orbitális hiba volt ide jönni mindenféle segítség nélkül. De arra is rájöttem, hogy így nem csak én kapok fejmosást az akcióért, hanem a csapatom és rajtuk kívül még négyen. És én leszek a hibás - törődtem bele végül. A további eszmefuttatást a harc utánra halasztottam, mert a hét szörnyeteg egyre közelebb ért hozzánk.
Volt még két rákszörny - úgynevezett Platan -, három olyan, ami az ajtó előtt áll - azt hiszem, Folgorus démonnak hívják -, és két felsőbbrendű démon, a nevük Mandara.
A Mandara démonok mágikus hatalommal is bírtak az erejükön kívül, és nem csupán játékra használták fel. Emiatt nehéz volt őket legyőzni. Nekem már többször is sikerült, így nem féltem annyira az ütközettől, ellentétben Sorával és Dominic-kal. Fekete, hosszú köpenyt viseltek, hatalmas csuklyájuk eltakarta az arcukat. Még szerencse, ugyanis valójában horrorisztikusan festettek: szemeik nincsenek, csupán szemgödrük az, amivel ijesztően merednek ránk, bőrük szürke és száraz, mint egy múmiáé - jobb esetben. Rosszabbik esetben bőrök is hiányzik, csak a koponyájukat rejti a csuklya, ami legtöbbször be volt törve vagy megrepedt. Csontos kezeikben varázsbotot tartottak, mellyel számos sötét varázslatot tudtak ránk szórni, amit csak én tudtam kivédeni - és persze Tia, a másik csapat vajákoslánya.
- Az egyik az enyém! - kiáltottam a vállam fölött a többieknek, majd céltudatosan elindultam a magasabbik felé. - Menni fog - motyogtam magam elé.
Alig értem közelebb hozzá, máris éreztem a fojtó fekete mágiát. Torkom összeszorult, de továbbra sem lassítottam. Megszoktam már, hogy rossz a közérzetem, amikor sötét varázs van a közelemben. Igazából már meg sem lepődtem rajta. De amikor a Mandara megszólalt, a lábaim gyökeret eresztettek a kőpadlóba, annyira ledöbbentem. A Mandarák sohasem beszélnek!
- Kicsi Vadász! Azt hiszed, visszahozod a szüleidet azzal, ha megölsz minket? - Közben csontos ujjával felém mutatott.
Miközben én döbbenten bámultam a démonra, társa mögém került, majd megragadta a vállamat és tolni kezdett a pár perce betört ajtó felé. Tompa kiáltásokat hallottam - talán Ben hangja lehetett - a hátam mögül, de a Mandara fogva tartotta a tekintetem - és persze a figyelmem is. Tehetetlenül lépkedtem a Mandara előtt, miközben a másik előttem suhant - ugyanis a lábai nem érintették a földet, ha egyáltalán voltak neki... Egy pillanatra elszakítottam pillantásom az előttem haladó démonról, és hátranéztem.
Benjamin épp elintézte az egyik rákszörnyet, aggodalmas pillantásokat küldve felém. Erre elmosolyodtam. Néha együtt gyakoroltuk a közelharcot - persze ártalmatlan fegyverekkel. Én mindig csaltam egy kicsit és bevetettem pár gyenge bűbájt, de az is pont elég volt ahhoz, hogy össze tudjam zavarni. Ilyenkor mindig reklamált egy sort, amin én jót nevettem - szokásomhoz híven. Végül ő is jót derült az egészen és beismerte a "vereségét".
A kellemes közelmúlt emléke szertefoszlott egy erőteljes lökéstől, amit a Mandarától kaptam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, és újra a jelenre koncentrálhassak. Körülnézve ismét meglepődtem. A kidőlt ajtó előtt álltunk, de a lábaim nem akartak tovább vinni. A küszöb előtt ácsorogtunk a vállamat még mindig erősen tartó démonnal. Csak álltam és előre meredtem, a hatalmas toronyszobára.
Bent minden sötét volt, csupán néhány gyertya fénye derengett a földön. A padlóra pentagrammát rajzoltak, körülötte csontok voltak, tollak és egy tál - benne fekete folyadékkal. A fal mellett tömör tölgyfaasztal terpeszkedett, oldalán rúnák kusza mintái tekeregtek.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem csupán rejtekhelynek használták ezt a kastélyt. Démonokat, arkangyalokat, gonosz lelkeket idéztek itt meg. Hát ezért nem volt egyetlen csapda sem a rom körül! Nem volt rá szükség. Ha betolakodót észlelt valamelyik Folgorus vagy Mandara, csak meg kellett idézni egy sötét szellemet, aki gondoskodott róla, hogy a "zavaró tényező" többé ne zavarjon senkit. Már csak az volt számomra rejtély, hogy akkor a csapat miért van még életben, és miért áll nyerésre odakint. És amit főleg nem értettem: mit keresek a démonok főtermében?
Újabb lökést kaptam, aminek következtében majdnem orra buktam, de a Mandara csontos, erős kezei szorosan tartották a vállamat, így csak egy lépést tettem előre, be a hatalmas terembe. Hátra akartam fordulni, hogy megnézhessem, mi történik a barátaimmal, de a vállaimba szúródó fájdalom miatt letettem róla. Abban a pillanatban nagyon féltettem őket. Mi lesz, ha valamelyiküknek baja esik? Vagy ne adj isten, meghal? Azt sose bocsátanám meg magamnak.
Ezen morfondírozva hagytam, hogy a két démon a terem közepére vezessen - nem figyeltem rájuk -, pont a pentagramma középpontjába. Mire pislogtam kettőt, felébredve az önmarcangolásból, a csuklóimon láncok lógtak, melyeket a földhöz rögzítettek. Nem volt menekvés, bármire is készült a két démon. Gondolatban felpofoztam magam, amiért a legfontosabb szabályról feledkeztem meg: sose hagyd, hogy azt tegyenek veled, amit akarnak. És én most épp ezt tettem.
- Nem tudod, miért vagy itt. Ez nem meglepő, kicsi Vadász - szólt hozzám a magasabbik, miközben lehajtotta a csuklyáját, ezzel felfedve igazi arcát.
Ijedten pislogtam üres szemgödreibe. Amikor száját mosolyra húzta rémületem láttán, megrepedt a koponyája a halántékánál. A reccsenő hang hallatán összerezzentem, amin még nagyobbat derült. Fogytán volt a türelmem, így dacosan összeszorítottam a számat, és felkészültem minden rémisztő dologra, hogy többet ne szakítsam félbe.
- Látom rajtad, hogy félsz - szólt a démon hozzám rekedt, száraz hangján. - De nyugodj meg, nem lesz semmi nagyobb bajod. - Kaján vigyora láttán kirázott a hideg.
- Mire céloz azzal, hogy nagyobb bajom? - Hangom megremegett, de nem csuklott el. Ennek kifejezetten örültem.
- Rá fogsz jönni, kicsi Vadász. Mindent a maga idejében - recsegte.
Bizonyára ő volt a főnök, mert ő csupán a beállt pentagramma csúcsához, s a karjait oldalra tartotta, mintha várna valamire. Később kiderült, hogy tényleg ezt tette.
Az alacsonyabb körbe-körbe suhant a teremben, meggyújtotta a gyertyákat - az összest -, a tollakat és a csontokat a helyükre tette, a folyadékkal teli tálat pedig elém helyezte. Végül hozott egy vastag, régi könyvet és átadta az idéző Mandara egyik kezébe, a másikba pedig egy éles, hosszú pengéjű tőrt adott.
Kezdtem nagyon félni. Ha valamilyen démont akartak megidézni, a Megidézett az első pillanatban nekem fog támadni. És mivel nem voltam olyan helyzetben, hogy harcolni tudjak, így nem volt kérdés, hogy ki kerülne ki győztesen. De ha még azelőtt megölnek, hogy megidéznék a démont - vagy tudom is én, mit -, akkor lehet, hogy én járok jobban. Bárhogy is lesz, mindjárt kiderül - gondoltam félve.
Az idéző Mandara beszélni kezdett egy ismeretlen nyelven - démon-nyelven, esetleg valami holt nyelven, amit nem ismertem -, közben a tőrrel köröket írt le a levegőben. A tőr nyomán izzó, szikrázó körök sisteregtek, majd eltűntek. A körök után kacifántos betűk - Démonbetűk - következtek.
Amikor a Mandara elhallgatott egy pillanatra, és feje fölé emelte a tőrt, feltámadt a szél, bele-belekapva a hajamba. A hideg levegőtől fázni kezdtem, hiába volt rajtam kabát - bár az is igaz, hogy a savas démon-nyál lemarta rólam a felét. Démoni erőket éreztem magam körül, amik csak arra vártak, hogy a Mandara végre kimondja az utolsó szavakat és megvágja a kezemet, vagy a sajátját éppenséggel. De mivel neki aligha volt vére, így csak én maradtam. A másik démon a sarokban állt, kezében egy fekete kereszttel.
A fekete kereszt a démonoknál védelmet nyújtott a rájuk is veszélyes, erősebb démonokkal, arkangyalokkal szemben. Bizonyára a másiknál is volt egy, de nem láthattam. Valahogy meg kellene szereznem - villant be a gondolat. De mégis hogyan? Csuklóimat mozgatni, csavargatni kezdtem, hátha kiférnének a bilincsből. Már csak egy kicsi hiányzott, de nem sikerült kiszabadulnom - és bizonyára feltűnő is lett volna, ha hangosan csörömpölve ledobnám a láncokat.
Közben a Mandara befejezte a varázsige olvasását, így nekem is abba kellett hagynom a szabadulási kísérletemet. A démon hozzám lépett, a tőrt a csuklómhoz - vagyis inkább az alkarom belső feléhez - tartotta, majd ejtett rajta egy vágást. Felszisszentem a hideg érintéstől, de végül csendben maradtam. Vérem a földre csöppent, pont egy csontra a földön, a pentagramma közepén. A Mandara pedig elsietett, otthagyva engem, és beállt a társa mellé. Közben elővette ő is a fekete keresztjét. A francba - csaptam gondolatban a homlokomra - Benjaminnál volt egy ugyanilyen kereszt! Hiszen nála mindig van megfelelő védőfelszerelés.
Elméleti szitkozódásomat egy erős széllökés szakította félbe, ami miatt majdnem hátraestem. A bilincsek fájdalmasan martak bele csuklóimba, amitől ismét felszisszentem. A láncok csörögve feszültek meg, a tollak felrepültek, a csontok pedig szétgurultak. Fejem lehajtottam, így védtem szemeimet. Aztán a szél hirtelen elállt. A tollak lassan hullottak alá, hogy aztán némelyik az orrom előtt érjen földet.
Valami állt előttem, de nem mertem fölnézni - túlságosan féltem. Nem volt sok alkalom, amikor megijedtem valamitől, de ha mégis, akkor valóban ijesztőnek és veszélyesnek kellett lennie. És most ez véleményem szerint az volt. Túlságosan veszélyes. Átkoztam magam azért, hogy itt voltam. Már az sem érdekelt, hogy mekkora szidást kapok - kapunk - majd emiatt, csak érjünk végre haza, épségben. Egyedül erre vágytam.
Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetemet, csak amikor élesen kifújtam a tüdőmből. Végül lassú mozdulattal emeltem fel a fejemet. Szemeim tágra nyíltak, amikor eljutott a tudatomig, hogy mit látok.
Az, ami előttem állt, nem hasonlított semmilyen démonra azok közül, amelyekről a Szálláson tanultam. Legalább két és fél méter magas volt, fekete, és úgy nézett ki, mint egy szellem. De mégsem lehetett az, mert szilárd volt, nem volt átlátszó, nem is lebegett. Szemei vérvörösen világítottak arca közepén, alattuk világító fehér, éles fogak sorakoztak.
Jeges rémület szorongatta a torkomat, egy hangot sem tudtam volna kipréselni a számon. Kezeim ökölbe szorultak, görcsös remegés futott rajtuk végig. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elájulhatok, és akkor mindennek vége - bár eddig sem voltak valami kecsegtetőek az esélyeim. Az ismeretlen szörny szemébe néztem, benne végtelen mélységet és sötétséget láttam. Tekintete nem engedett el, hiába próbáltam másfelé nézni.
Aztán minden olyan gyorsan történt.
A fejem fölött egy árny suhant el, nekiütközve a megidézett démonnak. A démon tántorogva hátrált két lépést, majd megragadta, és elhajította a nekicsapódott "izét", ami földet érve hangosan felnyögött a fájdalomtól. Döbbenten néztem a Mandarát, aki a vállát fájlalva fetrengett a földön. A szellem - megfeledkezve rólam - elindult a Mandara felé, azzal a céllal, hogy előbb őt intézze el.
Gondolkodóba estem. A Mandarák nem támadnak erősebb démonra, főleg nem olyanra, ami ellen még ők is fekete keresztet használtak. Ráadásul Démonvadászt sem mentenek meg. Semmi esetben. Akkor ezt most mire véljem? - tettem fel a megválaszolhatatlan kérdést.
Feleszmélve jöttem rá, hogy a másik Mandara már nincs a teremben. A társát itt hagyta, amit különösnek véltem, de nem volt időm tovább gondolkozni rajta. A Mandarának hálás voltam a mentőakcióért, de nem volt, és nem is lesz lehetőségem megköszönni neki, hiszen minél hamarabb el kellett tűnnöm a helyszínről.
A kezeimet némi csavargatás és tekergetés után sikerült kiszabadítanom. Ránéztem a Mandarára, akit a démon épp magasra emelt, majd a sarokba hajította. A fekete csuklya ekkor lekerült az arcáról, így megláttam, miért hagyta egyedül a társa. Nem is volt igazi Mandara!
Ő egy ember! - visszhangzott a fejemben, miközben szaporán kutatni kezdtem a "Mandara" elhagyott keresztje után. Ha nem lelek rá időben, mindkettőnknek annyi. Végül rátaláltam a felborult asztal árnyékában. Megragadva gyors léptekkel indultam a szellem felé, aki épp ütni készült. A megmentőm arca összerándult a félelemtől, közben maga elé rántotta a kezét, így nem láthatta, hogy közeledem. Mielőtt a szellem lesújthatott volna, elé ugrottam, és magam elé emeltem a keresztet. A démon hátrahőkölt, mintha égő fáklyát tartottam volna elé.
- Látod, mi ez? - kérdeztem hangosan. - Igen, egy kereszt. Köteles vagy minket békén hagyni! - Hangom visszaverődött az ódon falakról. - Most pedig menj vissza oda, ahonnan jöttél, különben hívok egy arkangyalt - mondtam, és terelni kezdtem a pentagramma közepe felé.
A pentagramma fölött még nyitva volt a dimenziós kapu. Hihetetlen szerencse volt, hogy nem jött át valami sokkal nagyobb démon is. A szellem, látva, hogy komolyan beszéltem, sietve átlépett a kapun, ami szikrákat szórva azonnal bezárult.
Hangos sóhajjal engedtem le a keresztet, majd lerogytam a földre. Igazából csak most kezdtem érezni a fájdalmat, ami a csuklómban és a fejemben lüktetett. És persze a savas démon-nyál égető érzése is jelen volt. A félig szétmállott kabát még mindig rajtam volt, de már nem láttam értelmét annak, hogy levegyem. Harc közben semmit sem éreztem, így most elviselhetetlenebb volt minden fájdalom. De ennek ellenére sem hagytam el magam.
Mély lélegzetvétel után felegyenesedtem, mintha csak elfáradtam volna. De még így is felszisszentem, ahogy megmozdítottam a vállam. Valószínűleg megzúzódott. Csodás - gondoltam -, most hallgathatom a sajnálkozásokat. Nem is figyeltem arra, hogy az én bizonyos megmentőm még mindig ott ül a sarokban, csak amikor feltápászkodott és elindult felém.
Épp indultam volna utánanézni, hogy mi történt Bennel és a csapattal, amikor egy kéz nehezedett a vállamra. Majdnem felsikoltottam, de egy másik kéz befogta a szám.
- Nyugi, nem bántalak - suttogott a fülembe mély, rezgő hangon.
Hangja furcsán megnyugtató volt, némiképp sikerült ellazítanom magam.
Mikor megbizonyosodott, hogy nem fogok sikítani, elengedett. Szembefordultam vele, majd felnéztem rá. Legalább két fejjel magasabb volt nálam, szemei feketén csillogtak. Arca vékony volt, szinte beesett, mintha már rég nem evett volna rendesen. Szája egy férfihoz képest kecsesen ívelt, orra határozott vonalú volt.
- Ki maga? - kérdeztem. - És hogy kerül ide?
- A nevem John Dafae. Segíteni jöttem neked, mert...
Az ajtó kicsapódott - bizonyára a Mandara olvasott rá javító varázsigét, most már hiába -, recsegve tört ki a helyéről. Benjamin egy pillanat alatt mellettem termett és maga mögé rántott. A hirtelen mozdulattól egy nem éppen költői "hé!" csúszott ki a számon.
- Ki maga? És hogy kerül ide? - Az izgalomtól lihegve tette fel a kérdéseket.
A nevetés kitört belőlem, mert ugyanazokat a kérdéseket szegezte a "vendégünknek", amit én is. John is elmosolyodott, de tett egy lépést hátrafelé a biztonság kedvéért. Ben értetlen arca láttán még nagyobb nevetőgörcs tört rám, amit helytelenítő pillantása fojtott belém. Kész erőfeszítés volt visszatartanom a kacagást.
- Szóval, még mindig nem válaszolt. - Ben kezdett ideges lenni, amiért kinevettük.
- John Dafae-nak hívják - válaszoltam John helyett. - Mandarának öltözött, és megmentette az életem. Aztán én mentettem meg az övét... és most itt vagyunk. - A dolog "segítség nekem" részét kihagytam, mert fogalmam sem volt, hogy egy idegen pasi miért akar nekem - pont nekem - segíteni.
- A szüleimet egy démon, vagyis egy Mandara ölte meg, és ha jól tudom, nem egyedi a problémám - sandított rám. - Hétéves korom óta üldözöm őket, kisebb-nagyobb sikerrel. És... úgy gondoltam, hogy beállnék hozzátok, és könnyebben menne mindannyiunknak... azt hiszem.
A története nem volt épp meggyőző, de lehet, hogy csak én vettem észre. Vagy csupán túl bizalmatlan voltam vele, pedig kölcsönösen megmentettük egymás életét. Volt valami furcsa benne. Olyan érzésem támadt, mintha ismerném valahonnan, mintha régebben sokszor találkoztam volna vele. De az nem lehet - ráztam meg a fejem -, hiszen amióta a Szálláson éltem, még soha nem láttam. Arra emlékeznék.
Elmélkedésem közben John és Benjamin beszélgetni kezdtek. Volt szó John származásáról - amit én szintén elég sántának éreztem -, az eddigi tartózkodási helyeiről, a vadászó módszereiről, a fegyverekről és a technikáiról. Csupa unalmas Vadász-duma. Inkább elindultam megnézni, hogy mi történt a többiekkel.
Ahogy kiléptem a teremből, rögtön éreztem, hogy a nyomasztó sötét, démoni légkör megszűnik körülöttem. A nyomás megszűnt a mellkasomban, fellélegeztem.
Továbbsétálva megtaláltam Sorát, aki Dominic karjára készített kötést. Dominic kezén egy széles vágás látszott, mely még most is vérzett. Melléjük guggoltam. Sora felnézett a kötésről, szemei kikerekedtek, majd hirtelen elkapta rólam a tekintetét. Meglepett az arckifejezése, majd ijedt mozdulata engem is megrémisztett. Kérdésemet nem tehettem fel, mert Dominic vidám üdvözlése feloldotta a hangulatot.
- Szevasz, kicsi lány! Látom, te sem unatkoztál. Már azt hittük, nem kerülsz élve elő - mondta. Hangos kacagása megnyugtatott, hogy semmi komoly baja nincs, és képtelenségnek tartja, hogy bármilyen démon is végezne velem.
- Ahogy mondod - válaszoltam, közben pacsit adtam ép karjának tenyerébe. - Volt egy kis gubanc, de megoldódott. Azért nektek is volt dolgotok. Sajnálom, hogy itt hagytalak titeket.
- Nem tudod, mit hagytál ki! A rákszörny rám startolt, de semmi esélye nem volt - jelentette ki büszkén. - Persze az ollós csápjával sikerült megvágnia, de az nem számít. Úgyis én vagyok a jobb!
Nevetni kezdtem. Ő Dominic. A világ pusztulásán is jót röhögne, sőt, még ki is figurázná az ijedten menekülő embereket, akik elfutnak mellette. Árral szemben úszott mindig, soha nem tette ugyanazt, amit mások. Örökké vidám természete feldobta az egész csapatot, mindenki imádta őt. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle... talán depresszióba esnénk.
Csokoládébarna szemei melegséget, boldogságot és barátságosságot sugároztak. Az ember az első pillanatban megbízott benne, habár egy mondatot sem váltottak. Mosolyában életerő mutatkozott, arcán apró gödröcskék tették őt gyermekien aranyossá, pedig tizennyolc éves volt. Bármikor képes volt rögtönözni - bármiről is volt szó. Akár egy spontán tervre, akár egy játékra volt szükség, ő pár pillanat alatt kitalált valamit. Ő volt a csapat stratégája, nélküle már jó pár éve elvesztünk volna. Másfél fejjel volt magasabb nálam - bár ez nem volt nehéz -, talán száznyolcvan centi. Erős, harcedzett férfi volt, karjain duzzadtak az izmok, válla széles. Tartása és mozgása mégis kecses volt, légies. Ezért féltékeny is voltam rá, bár ezt még magamban is nehezen mondtam ki.
Egy perc múlva megjelent John és Benjamin. Furcsa szemekkel néztek rám, de nem szólaltak meg, mintha én lettem volna a beszédtéma. Homlokomat ráncolva meredtem Benre, de ő szándékosan nem figyelt rám. Most már biztos, hogy rólam beszéltek... Orromat felhúzva fordítottam hátat nekik, és a lépcsők felé vettem az irányt.
Méltóságteljesen vonultam - egészen addig, amíg valaki el nem kapta a derekam. Az ijedtségtől felsikoltottam és szabadulni próbáltam az engem ölelő karok közül, de azok nem engedtek. Aztán a "támadóm" maga felé fordított, és rájöttem, hogy csak Tyler az. Dühösen csapkodni kezdtem a kezét, mire végre elengedett.
- Mi a baj, szivi? - kérdezte mézesmázos hangon.
- Nem vagyok szivi! - kiáltottam és faképnél hagyva ismét a lépcső felé lépkedtem. Magamban füstölögve ugráltam le a lépcsőn.
Közben léptek zaja hallatszott mögülem, de tudtam, hogy ez Ben lesz. Már a lépése hangját is felismertem - ahogy Soráét és Dominicét is. Tylerét még hála az égnek nem ismertem annyira, de nem is akartam semmilyen kapcsolatba lépni vele. Elég baj volt az, hogy ő meg a csapata jelentette a mai bevetésemben a segítséget. Tönkretette a lelkesedésem, hogy nem egyedül győztem. Bántott, hogy ha meg is dicsér valaki ezért, az elismerést nem egyedül én kapom.
Tudtam, hogy ez most önző és kicsinyes gondolkodás, de néha jól esett volna, ha rám is figyel valaki. És ez a valaki nem Tyler...
Már nem számít - sóhajtottam. Ma nem dicséretet fogunk kapni, hanem büntetést, méghozzá elég súlyos büntetést.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

Szia!
VálaszTörlésSajnálattal látom, hogy senki nem írt neked, pedig nagyon szép a történeted!Nagyon jól fogalmazol, imádom, a prológus is nagyon tetszett és örülök, hogy nem részletezted túlságosan a szülei halálát, mert nem bírom azokat a részeket.Kár, hogy nem folytattad, bár megértem, én mégis nagyon kíváncsi lennék!Légyszi küldj életjelet magadról!Légyszi folytasd!Én már nagyon várom!És mindneképpen írok majd komit!Csakgy tovább!Fel a fejjel!Ahogy írtad: a remény nem hunyhat ki!
Puszi: Crystal
Légyszi siess a következő fejivel!!! =)
VálaszTörlésEddig szuper :) Prológusból olvastam volna többet is, (nem feltétlenül a gyilkolást, csak úgy az alap szituációt, a szülők jellemét) de az első fejezet már szépen megalapozta a sztorit. Izgatottan várom a folytatást!
VálaszTörlésHello! :) Na, rég olvastam ilyen történetet, gartulálok, nagyon jó! Tényleg minden elismerésem. Az olvasó élvezettel olvassa, változatosan használod a leírásokat és a szavakat, nem veszi el az ember kedvét az olvasástól a sok ismétlődő szó (mert gyakran ez a baj), szépen kifejted a dolgokat, nem vagy lusta leírni valamit részletesen és nincs benne (vagy van, de csak pár) helyesírási hiba, így az sem szúrja a szemet. :)
VálaszTörlésNagyon várom a folytatást, mert egy ilyen történetet nem lehet nem szeretni.